NOVELLÁK  könyv

  TANÍTÓ VOLTAM

 Valamikor, még hat éves körüli koromban történt ez az esemény.

 Minden kis gyereknek gondot okoz az „R” hang kiejtése. Nem volt ez másként nálunk, a családunknál sem. Különbséget én sem mutattam. Legfeljebb annyi volt a változás, hogy nekem hamarabb pördült a nyelvem az „R” betűs szavak kiejtésére. De ez annyira elütött a többitől, hogy még az „L” hangot is „R”-nek ejtettem. De még hogy!

Juliska nővérem négy évvel volt idősebb nálam. Elek bátyám egy évvel előzött meg. Ezek már vidáman mondogatták a „répa, retek, mogyoró” mondókát. Ezeket én úgy előztem meg, hogy a Juliskát is „Jurriskának” mondtam. Eleket meg „Errek”-nek.

 Többször is rám szóltak ezért, hogy nem kell annyira fülsértően rá állnom az „R” kiejtésére. Végül beállt a normál kiejtésem. De jött a következő gyerek, a Sándor öcsém, aki szintén kiejtési gondok előtt állt. Már korban ő is ott tartott, hogy illett volna kiejtenie normálisan a „répa, retek, mogyorót”, ám ez nem ment. Azon volt az egész család, hogy iskolába megy maholnap, és szégyenkezhetünk a kiejtésén, tehát tanulja meg már azt a különös hangot is kiejteni!

 Történt, egyik estefelé, igen sűrű köd ülte meg a tájat. A kecskéink meg a ködben elkóboroltak. Sejtettük, hogy ha meglépnek, akkor a mezsgyénkkel majdnem határos, Makkos bácsi fiatal akác erdejében legelik a lombot. Minden épkézláb, erre már elég idős családtag, a kecskéket ment keresni. Én is mentem. Jött velem a kissé hibásan beszélő öcsém is, Sándorka.

 Bennem nagyon élt annak a megtiszteltető lehetősége, hogy a Sándorkának a nyelvére én hozzam a helyes kiejtést. Ezért minden alkalmat meg is ragadtam annak érdekében, hogy tanítsam a kiejtésre. Még a kecskék keresése is adott erre alkalmat, és lehetőséget. Lévén, erősen estefelé, így elégé sötétedett már a ködtől is függetlenül.

 Mivel én is elszoktam ”bambulni” kecskepásztorkodás közben, tudtam, hol kereshetem a tévelygő kecskéket. Hiszen, jó párszor, őrizetem alatt is be-belopakodtak falevelet csempészni a huncut fanyüvő kecskék.

 Biztattam Sándorkát a gyorsabb lépkedésre. Igyekezetünket nem csak az estének „tiszteletére” irányítottam, hanem azt a lehetőséget is számításba vettem, hogy nehogy rókával találkozzunk. Erre utaltam a mondat különféle megfogalmazásával is. Közben az járt a fejemben, hogy miért könnyebb a rókát „jókának” ejteni a gyerekeknek?

 

Mikor a rókát említettem, éreztem öcsém kezén, hogy jobban simult hozzám igyekezetében is. Közben utánozva, önkéntelenül is mondta utánam, hogy a „jóka” nehogy meglepjen a sötétben. Mire valahogy azt mondtam neki, hogy a róka akkor támad, ha „jókának” nevezik. Ha rókát mondunk, akkor elszalad előlünk!

Ez volt a „kulcs szó”! Mindjárt mondta is, hogy ezután rókának mondja ő is.

Ezen meg én lepődtem meg. Rögtön rá is kérdeztem, hogyan mondta? Rókának nevezte a „jókát”? Erre megismételte a róka szót. Igen megörültem a kiejtésének. Mindjárt elő is jöttem a „répa, retek, mogyoróval”. Még ezeket is tisztán ki tudta mondani.

 Nem is kerestük tovább a kecskéket: Örömmel siettünk haza. Már messziről kiabáltam az örömhírt, hogy a Sándorka ki tudja mondani az er betűt!

 

Ennek igen meg örültek. Annál is inkább, mivel a kecskéket már beterelték akkorra az istállójukba. Itt lettem felvilágosítsa, hogy az nem „er” betű, hanem az csak „er” hang. Ha leírjuk, akkor betű.

 Mit bántam én, mikor betű, mikor hang! Fő, hogy én tanítottam meg az öcsémet „róka, retek, mogyorót” ki mondani. Ezután már tisztán beszélt.

 TESTVÉRI SZERETET

 Nagycsalád voltunk. Édesapánk múltjára való tekintettel igen szegényesen éltünk.

 Történt, még Horthy Miklós idejében, hogy Édesapám volt Horthy szárnysegédje. Csendőrök világában, Édesapám alhadnagyként volt Horthy mellé beosztva.  Horthyék ki mentek vadászni a vadászterületükre. Ott találtak egy hatgyerekes családfőt, aki éppen hurokkal megfogott egy nyulat. Vitte volna a családjának, hiszen alig éltek. Erre Horthy kiadta a parancsot Édesapámnak, hogy lője le a „parasztot”! Édesapám megtagadta ezt a parancsát. Mondván, hogy az az ember a családjának  fogta a nyulat, akik éheznek. De osztják fel a nagy birtokokat. Adjanak annak az embernek négy-ötholdnyi földet, hadd termeljen rajta. Ha majd akkor teszi ezt, szó nélkül lelövi! Erre Horthy nem szólt semmit. Abba hagyta a vadászatot. Haza mentek. De Édesapám felett bezáródott a világ. Egyik jóindulatú felettese felhívta figyelmét, hogy tűnjön el a színről akárhova. Így, mivel volt egészségügyi gondja is, betegállományba ment, ahonnan hamarosan nyugdíjba vonult.

Teltek az idők, de utolérte Rákosi aljassága.  

Rákosi kiadta, hogy a volt csendőrnek senki pénzért munkát nem adhat! Ám ezt kicselezte Soltszentimre helység embereinek a hozzáállása. Lévén, Édesapám emberséges csendőr volt, és ezért emberséges hozzá állással oly módon biztosítottak kenyeret, bár nem sokat, hogy csősznek megválasztották, ahonnan természetbeni juttatásban részesült.

 Így szüleink dolgoztak. Az elő készített ételből már csak a mosatlan lábas maradt. Káposztástészta volt benne, amíg volt benne. De az éhesebb apróság kieszegette belőle. Testvérek nagyja iskolában volt. Így nem volt még, aki Édesanyám hiányában, aki külterületi postakézbesítőként a határt, a körzetét járta, ételt készített volna. Nekem, az otthon egyedüli nagyobbnak lett volna elvi feladatom, hogykészítsek ételt. Gyakori volt, hogy rám testálódott ez a nemes feladat, lévén, hogy én másik műszakban jártam iskolába, mint a többi, nagyobb testvérek. Ekkor még szombaton is kellett iskolába menni. De osztálytermek számának szűksége okán, két műszakban járattak bennünket. Így alakult ki, hogy nővérem, bátyám, és az utánam következő öcsém, egyszerre ment iskolába, tőlem eltérő időben. Mikor ők délelőttösök voltak, akkor én délután mentem. Mikor Ők voltak délutánosok, akkor én voltam otthon. Ekkor rám hárult minden otthoni tevékenység, amit a másik műszakban járó három testvér együttesen végezhetett. Volt egyéb házi munka is bőven. Hiszen állataink voltak, amiket szintén el kellett látni. Ehhez jött még a kicsik pelenkájának mosása is. Ekkor még nem volt kész, eldobható pelenka divat. Olyannyira nem, hogy az elnyűtt ruhaneműkből téptünk pelenkának is megfelelő darabokat. De ezeket is ki kellett mosni, mert ezek sem voltak minden mennyiségben.

Nos, el voltam foglalva elég rendesen. Ebben az időben legkisebb húgom volt kezdő beszélgető idejében. Az üres lábast, mint a nagyobbaktól látta, minden menthetőt megmenteni alapon, kint az udvaron, ülve a homokos földön kaparászgatta. Majd amit még össze tudott kapargatni, hamar be is falatozta.

Nem volt ez olyan laktató mennyiség, mert mint jeleztem is, a lábas üres volt. Ám mindannyian testvérek, azon voltunk, lévén nagycsalád, ahol sose sok az étel, hogy a maradékot rendesen eltüntettük. Ha kellett kikapartuk a fazekat is, lábast is. 

Ezt végezte a kishúgom is jobb híján. De mivel a homokos földön ülve végezte a mentő akcióját, a lábasba is bele kaparászott egy kis homokot. De kapargatta ettől függetlenül tovább a lábast.

 Innen, a messze távolból visszatekintve, semmi értékű, sziszifuszi munkának tűnik, amit az a kis csöppség művelt, de Ő, ezzel akkor, nem foglalkozhatott. Kaparászott nyugodtan. Én sem foglalkoztam vele, hiszen el voltam foglalva. Örültem annak, hogy elfoglalta magát valamivel. Nem kellett vele is külön foglalkozni a többi munkám mellett. Az élet ment tovább.

Ennek a kicsinek a bátyja, nekem második öcsém, egyszer csak haza tévedt. Már nem tudom honnan érkezett, de jelezte, hogy éhes. Ezt meghallván a kis húga, felkelt a homokból. Fülön fogta az egyébként is üres, de homokkal kezelt lábast. Alig tudta tartani egyik kis kezében. Így félig lógatva nyújtotta az éhségét jelző bátyja felé azon szavakkal, ahogyan ki tudta mondani: 

-Nete! Kapajd ki!

 GYEREKPÁSZTOR

 Ahol több a kis gyerek, ott nagyobb felügyelet kell. Ennek a nagyobb felügyeletnek már jobb híján megfelel a gyerekek közül a nagyobb is. Egy ilyen pásztorságról teszek említést. 

Szüleim kenyérkereső munkán voltak. A család nagyja iskolában. Aki iskolás otthon volt, annak tanulni kellett, de volt egyéb elfoglaltsága is. Ha a tanulás belefért a munkába, akkor a munka mellett kellett a tanulást megejteni. Ilyen tevékenység többek között a kecskék őrzése is. Pulykák terelgetése, vagy éppen a kisebb testvérek felügyelete. Most az utóbbiról teszek említést. Bár ez esetben Édesanyám is otthon volt átmenetileg, de mivel mennie kellett hamarosan, neki fogott a gyors  főzésnek. Ám, mint mindig, nálunk, voltak kis tesók is. Ezek, mikor már helyhagyókká váltak, mindig ott lábatlankodtak, ahol mozgást láttak. Ez esetben Édesanyám sietését akadályozta a legkisebb, immár menni tudó csemete.ü 

Dénes, egy huncutságtól nem visszarettenő, sőt, inkább elősegítő, minden huncutságban benne levő, már sok mindenre használható, iskolába járó, tízedik életévét taposó diák volt. Éppen otthon volt, mikor Édesanyám főzési igyekezetét zavarta a legkisebb öcsike. Mivel sietnie kellett, megbízta a Dénest, hogy viselje gondját a kisöccsének, miközben tanul. Hadd tudjon nyugodtan a főzéssel foglalkozni.

 Dénes tanult volna. De az utasítás meg volt. Mit tehetett, ki vezette az öccsét maga mellé a hűvöst adó nagy eperfa alá, és kezdte a leckéjét tanulni. Ám, mire valamire jutott volna, a kis tesó meglógott tőle. Édesanyám ismételten kérte, hogy vigyázzon a kicsire jobban, nehogy siettében rálépjen véletlenül. Hiába hivatkozott az öccse izgő-mozgóságára, hogy nem tud a tanulásban haladni, csak felügyelni kellett az öccsére. De hát, azért van az ész, azért van a turpisság, hogy használva legyen. 

Végtére Dénesünk nagy mestere volt ezeknek. Használta is. Kikötni mégse lehetett a gyereket, de hát, ha mindig a kezét fogja, akkor nem tud írni leckét. Olvasást meg a kicsi nem méltányolta. Kitalálta a gyerekpásztor, hogy bele léptei öccsét a nagy bakancsba. Azzal, míg rá nem jön, hogyan kerüljön ki belőle, eltelik egy kis idő.

Terve bevált. Öcsinek olyan pici volt a lába a nagy bakancshoz képest, hogy mikor nagy nehezen lépett benne, megfordult a bakancs. Hátulja került előre. Eleje hátra. Ezen a kis tehetetlen öcskös úgy meglepődött, hogy egy darabiig ott állt csendben. De a helyzetet nem oldotta meg a csendje. Hát elkezdett nyöszörögni. Dénes meg ezen a váratlan eseményen elkezdett jóízűen kacarászni. Kis időbe telt. Mire a kislegény a bakancsos lábával megállva, felmérte a helyzetet. Már, mint rájött, hogy a bátyja rajta nevet. Erre sírásra adta a fejét. 

Édesanyámnak furcsa hatást keltett az anyai szívében, fülében, ez a kettős hang vitel. Egy darabig várt, hogy majd valamerre eldől a dolog. Megvigasztalódik a kicsi. De az csak fúrta az oldalát, hogy a nagyobbik min nevet olyan harsányan, miközben a kicsi panaszos hangja hallatszik. Kinézett rájuk. Meg dermedt a látványtól. Rá is szólt a pásztorra, hogy miért csinál ilyen dolgot. De csak elnevette Ő is magát. Mert a kicsi kétségbe esése olyan képet mutatott, hogy még a szánakozó anyai szívet is nevetésre serkentette. 

Dénes mentette magát, hogy kénytelen volt valamit tenni, hogy tanulása is menjen, és a kicsi is ott maradjon. 

Végül is, az étel felkerült a tűzhelyre. Már csak tüzelni kellett. Abban már nem volt zavaró a kicsi lábatlankodása. Így Édesanyám kivette a nagy cipőből a kicsi lábakat. Felvette a kicsit szeretettel szorítva magához.

 Ám a kis emberkének igen fontos nézni valója akadt. Miközben hálásan nézett Édesanyámra, mint felszabadítójára, alaposan megnézte a bakancsot is.

Hogy a humor teljes legyen, mivel beszélni még nem tudott, a kicsi ujjával rá mutatott a bakancsra. Azt sejttette a mozdulata, hogy az volt a bűnös, ami fogva tartotta.

 IGEN-IGENHOSSZÚ SÉTA

 Igen ifjú voltam, talán ha tíz éves, mikor kis pénzkereset lehetőségét kihasználva elszegődtem több osztálytársammal rizsgyomlálásra. Ez a „munkahely” nem volt valami közel. Mink, a Soltszentimre keleti oldalán laktunk, Izsáki területen. Hozzánk a falu mintegy két kilométerre volt. A rizsföldek pedig Soltszentimre nyugati oldalán, a falutól mintegy hat kilométerre. Ezt az utat a napi tíz-tizenegy Forintnyi bérért gyalog kellett megtenni. De örömmel mentem, mert tudtam, hogy ezzel a kis pénzzel is segítek Édesanyám konyhavezetésén. Édesapámnak nem volt nagy pénz bevétele, mert Rákosi Mátyás meg vonatott tőle minden jellegű támogatást, lévén az előző életviteléért, mivel csendőr volt a háború előtti időkben. Ide tartozik megemlíteni, hogy miként ma is van „jó rendőr”, meg „rossz rendőr”, akkor is volt „jó csendőr”, meg „rossz csendőr” is. Édesapám a „jó csendőrök” közé volt sorolható. Sorolhatnék fel eseteket, amivel elérte a jó csendőri szintet, de most nem arról akarok szólni. Mindattól függetlenül egy esetet csak megemlítek, a láthatás miatt.

Történt még Horthy Miklós idejében, hogy egy nagy családos „apukát” elkaptak Horthy vadász mezőjén, amikor egy nyulat fogott a család megélhetésére. Ezt az embert akarta Horthy agyonlövetni Édesapámmal, aki nemet mondott erre! Közölve vele, hogy adjanak annak a szegény embernek a nagybirtokból pár holdnyi földet, hadd gazdálkodjon azon. Termelje ki a család szükségletét. Akkor nem megy tilosba nyulászni. Ha akkor elkapjuk, akkor agyon lövöm! Erre Horthy nem szólt semmit, abba hagyták a vadászatot, de Édesapám sorsa ezzel megpecsételődött.

Nem ragozom. Szegényesen éltünk. Kellett minden Forint. Erre  szegődtem el én is pénzkeresőnek.

Munkánk végeztével, még maradt annyi „energiám”, hogy elmentem madarászni is. A rizsföldek, a mai nevén Duna völgyi főcsatorna mentén voltak. Én látván a többféle vízi madarakat, elindultam a csatorna mentén délnek. Mentem, mendegéltem, míg igen messzire el nem értem. Röpködtek fel előttem mindenféle madarak. Volt azok között sirálytól kezdve a szürke gémig csaknem minden fajta. Én naivan azt gondoltam, hogy arra lehet a fészkük is. Mentem hát a csatorna mentén. Már igen messze jártam, mikor megtörtént a baj. Addig-addig néztem a környéket, nem nézve a mezítelen lábam elé, míg bele ütközött a jobb lábam nagyujja egy érdes felületű betondarabba. Nem tudom, hogyan került az oda, de jól bele volt sűlyedve a parti agyagos földbe. Talán azért is nem tűnt fel. Lényege, hogy bele botlottam. Itt kerekedett a nagy gondom, mert a lábam újának alsó felén a bőr beszakadt. Mint egy lihegő kutya nyelv úgy leffegett a szemlére megemelt láb újamon. Legokosabb lett volna még elzsibbadt idejében letépni, de akkor ez nem jutott eszembe. Kötszer ugye nem volt nálam. Így mit tehettem, feladtam a madarászási tervemet, és elindultam visszafelé. Igenám, de a beszakadt bőr darabka elveszítette a beszakadás kori zsibbadtságát, és igen aktív fájdalomba ment át. A fájdalomérző idegeim keményen riadóztatták az agy erre vonatkozó részét. Követelve, hogy tegyek valamit a fájdalom ellen. Hát én nem tudtam mit tenni. Gyalogoltam tovább. Igyekeztem a sarkamon lépkedni. Ez bizony nem segített a fájdalom csökkenésében. Viszont ahány fűszál csak volt utam során, az mind bele akadt a lelógó bőrömbe. Mindannyiszor külön plusz fájdalmat biztosítva. Ez így ment hazáig, ami utólag is átnézve az útvonalat, jóval túllépte a tíz kilométeres út hosszát. Mire haza értem, a sebbe beleszáradt a vértől felragadt por, piszok. A leszakadt bőrke már csak fájdalom biztosítására volt jó. Eleje már pöndörödött a kiszáradástól, de az alja, ahol találkozott a láb újam tövével, igen elevenen sajnáltatta magát. Édesanyám első tettével levágta a lelógó bőrt. Ecettel kimosta a bőrhiányos sebet, amiből nem akart az „útpora” kitisztulni. Így ért véget a rizsgyomlálásból eredő pénzkeresetem. Ezért nem volt érdemes „madarászni”!

 KÉREGETŐ BARÁT

 MÁRIA BESNYŐNEK a templomát kapucinus atyák vezették. A templomot is ezek az Atyák tartották fenn. Mivel önellátó volt, a fenn tartásáról kéregetéssel gondoskodtak. A kéregető baráton múlott, hogy a nép mikor mit, mennyit adakozott. A kéregetőn múlott, hogyan állt elő a kérésével. Volt a rendben olyan „kéregetésre termett” atya, aki nagyobb sikereket ért el, ezért gyakran őt küldték „beszerző” útra. Már ismerték a környéken.

Minden kolduló barátnak meg volt a helyzethez, adott emberekhez alkalmazott, jól bevált szövege. Ám a jó szövegelés sem volt mindenkor elég ahhoz, hogy az adakozás szívügyként valósuljon meg az adakozó részéről. Voltak, akiknek terhes volt az örökös koldulás. Ha tehették kitértek előle. Már ha tehették. Ha időben észrevették a közeledő kolduló barátot.

Egy ilyen eset az apropója ezen írásomnak is.

Nem neveket akarok felsorakoztatni, mert az pletyka jellegű lenne, hanem csak a lényegre térek ki, ami méltó a tartalomhoz. Érdemes apropóként megemlítésre.

Történik, hogy a „jeles” barátunk ismét kolduló körútra indult. Vállán a tarisznyája, kezében a „vándor botja”.  Meg célozta a kinézett házikót, ahol a nagymama lakott az unokájával. Legalábbis, ezek voltak otthon. A nagymama későn vette észre a közeledőt, nem tudott kitérni előle, így cselt eszelt ki nagy hirtelen. Mondta az unokának, hogy mentse ki a koldulóbarát előtt azzal, hogy az erdőbe ment. Majd hamar az ajtó mögé bújt, hogy a barát ne lássa meg.

A terv megállt volna, ha az ajtó alatt a mama lábujjai nem látszottak volna ki. Kilátszottak. Mikor az unoka közölte a jövevénnyel, hogy a mama nincs itthon, mert az erdőbe ment, a barát csak annyit mondott az unokának:

- Mond meg gyermekem majd a nagymamának, hogy a lábát máskor vigye el magával. -És a barát erre, botjával oda koppintott ahol a mama nagylába úja volt.

Erre rögtön „haza jött” a mama az erdőből a körmét siratni, mert az lejött egyből. A barát megszánta, s mondta sajnálkozva:

 -Ha az erdő ott van az ajtó mögött, ő nem tehet róla.

Majd ott hagyván a nagymamáékat, ment tovább. Útja egy zsugori gazdálkodóhoz vezette.

Ez a gazdasszony, időben észrevette a jövevényt, és készült is rá.

Volt egy gubbaszkodó beteg tyúkja az udvarában. Gondolta azt oda adja a koldulónak. Hamar meg is fogta, és a kezében a tyúkkal fogadta a beköszönő barátot. A barát elkezdte mondani a begyakorlott szöveget, hogy az Isten adjon helyette ezer ennyit. Ám a gazdasszony elharaptatta vele a szót, mondván, hogy várjon csak a hálálkodással egy kicsit!

Ugyanis tudta a szöveg folytatását. Hamar kikapta az imént átadott beteg tyúkot az éppen megfogója kezéből, és elszaladván vele a tyúkudvar kacsa tömő részlegéhez, a tyúkot letéve felkapott egy hízott kacsát. Azt vitte a meglepett koldulónak.

Nem akarta, hogy ezer beteg tyúkja legyen, hanem ha a hálálkodó kérése teljesedik, akkor ezer hízott kacsája legyen az udvarában.

 Mikor átadta a hízott adományát, akkor mondta a barátnak:

-Most folytassa, amit az előbb mondani akart!

A barát meg szemét kimeresztve rá bámult. Eltette a kacsát, és csak annyit mondott:

-Elfeledtem mit akartam mondani.

Majd, mint aki a dolgát jól végezte, köszönés nélkül a kacsát elvitte.

Az asszony meg csak bámult utána.

 

KÜLÖNÖS VACSORA

 

Ahol sok a gyerek, ott többnyire szegénység van. A szegénység gondokkal jár. Ezzel együtt járhat az is, hogy nem kerül asztalra mindenkor az áhított étel. Mink is ebben a „cipőben” jártunk. Sokan voltunk. Sok éhes száj. Mindig evésre készek.

Valami nevezetes eseménynek köszönhetően, Édesanyám megengedhette magának, de inkább a háztartásnak, hogy tojásrántotta legyen a vacsoránk. Ez különös ünnepnapnak számított. Nagy izgalom volt minden éhes szájú gyereken.

Bizony a kevés tyúkjaink tojogattak viszonylag rendesen. De a tojásokat mindig elvitte valaminek a hiánya. Bármit kellett venni, pénz kellett hozzá. Ezt a pénzt pótolta a tojás. Ezért volt ünnepi esemény a sülttojás vacsora.

Volt egy tíz literes lábasunk, és abban sült a szakajtónyi tojás. Betöltötte az egész házat a finom, ritkán készített, friss tojásrántotta fenséges illata.

Nővérem, ennek a ritka vacsorának a tiszteletére különösen ki is söpörte a döngölt agyag padlózatú konyhát. Összejött minden. Tisztaság volt. Tányérok az asztalon. Tojás megsülve a tűzhelyen. Alig vártuk, hogy az asztalra kerüljön a különös „lakoma”.

Nálunk szokás volt étkezés előtt, étkezés után imával kezdeni, és végezni az étkezést. Most is túl voltunk az étkezés előtti imán. Édesanyám, a módját megadva, hozta is a nagy lábast, hogy az asztalközépre helyezze, ahonnan mindenki megkapja a maga adagját. De még az asztalig kellett érnie!

Ez némi karambollal járt! Ugyanis éppen akkor jutott eszébe egyik öcsémnek valami, számára igen fontos dolog, és amint Édesanyám felemelve a lábast, lépett fordultában az asztal felé, nem számítva az öcsémre, aki éppen akkorra ért a keze alá, kilökte a kezéből a nagy, forrófülű lábast, amit Édesanyám igen óvatosan fogott. A nagy lábas megfordulva a levegőben, éppen szájára esett a tisztára söpört agyagpadlóra. Megképedve néztünk utána mindannyian. Néma csend. Édesanyám szó nélkül nézett mindannyiunkra. A nézésében benne volt minden, amit ilyen esetben egyáltalán mondani lehetett volna. De nem szólt semmit. Nézett velünk némán. Mi Édesanyámat, Ő minket. Majd ismét a földön szájával lefordult lábasra néztünk mindannyian. Végül csak megtörött a csend. Édesanyám törte meg. Mondván:

-Most mi lesz? –Persze, ez csak olyan „költői” kérdés volt. Mert tudta, hogy nem fog elveszni a drága, ritka vacsora.

Volt jelentkező rögtön a válaszával, hogy felszedjük, és megesszük!

Nővéremé volt a főszerep. Megemelte a lábast. A sülttojás, lábas formáját felvéve, sárgállott a földön. Mondta már is:

- Hozzátok a tányérokat! Ehető ez így is!

 

Nekem mindig jó volt az étvágyam, mindig azt lestem, bármi volt is a tálalt étel, hogy ha marad, megehessem. Itt is számítottam a többre, már is mondtam:

-Az én részem nem kell tányérba szedni! Megeszem a földről!

Nővérem ezt honorálván, felszedett mindenkinek a tányérjába a tisztájából. Nekem meg ott maradt, mint egy dupla adagnyi. Lekuporodtam mellé, és eszegettem szaporán. Ám, hiába volt a sok tojás, a sok éhes szájnak csak nem tűnt elégségesnek, mert, ahogy a tányérok ürültek, a körém guggolók szaporodni kezdtek. Ott eszegettük „egy tányérból”, immár a földről addig, amíg egy szem apró kis sárgát is láttunk. Csak a zsírtól megfeketedett „lapos, agyag tányér” maradt utánunk.

Vacsora után jót nevettünk az egészen.

 

Pethő István

 SOROZÁSON

 

Hajdanában, aki fiúnak született esélye volt katonának lenni. Voltak, akik igyekeztek elkerülni a katonaéveket. Ezzel szemben én szerettem volna katona lenni. Ám az élet fintora, hogy pont én nem kellettem. Persze az nem a honvédségi vezérkar válogatósságán múlott, hanem az én súlyos testi fogyatékosságomon. Aki ismer, az tudja, hogy egy szemmel látom a világot. Ebből adódott az alábbi esetem is.

Tanyasi gyerek voltam. Itt nem bővelkedik egy kisebbségi érzésre nevelődött gyerek azokban a különös "grundon tanult" tudományokban, amikre nagy szükség van az életben. A magam módján én is itt-ott kitűntem ezzel-azzal, de sok mindennel nem tudtam lépést tartani. Ezek közé tartozott a sorozáson való viselkedésem is. Bár az iskolában nem tanítják a sorozáson való viselkedést, de azért minden gyerek összeszed annyi tudományt, hogy egy magas rangú tiszttel hogy illik beszélni.

Nekem is volt némi elképzelésem erről, de a pillanatnyi helyzet cikis dolgokat szül néha. Itt is az történt.

Olvasmányaim között szerepelt olyan, hogy a vidéki, paraszt gyerek bekerült egy úriasabb házba vendégnek, ahol megvendégelték volna, csakhogy nem fogadott el semmit, mert magában volt egy szorongatottsági érzése, hogy nejárassa le saját magát a nem megfelelő viselkedésével. Mert otthonában a kanalat, kést, villát úgy foghatta, ahogy jónak látta. Ám, azt gondolta, hogy itt, az úribb házban más a szokás, és annak be nem tartása rontaná a viselkedési renoméját. Ezért inkább nem evett.

Itt most nem evésről szólok, hanem a lelkesedésem lelohasztó századossal való párbeszédünkről.

Voltunk többen a fentemlített sorozáson kortárs fiatalok, akik a 20. évükben, azaz, a sorkötelesi korukban virágoztak. Vegyes volt a hangulat. Voltak, akik szerették volna elkerülni a bevonulást, de többség szembe nézett az elkerülhetetlennel, és megadván magát a sorsának, várta a beszólítást. Mikor kijött egy-egy jelölt, rögtön neki esett mindenki, hogy mi volt benn? Mit kérdeztek? Mit mondtak? Megfelelt e?

Rám került a sor. Furcsa érzés vett rajtam erőt, mikor megláttam a fogadó, döntő bizottságot. Ajtóval szemben hosszú asztalnál ültek a döntnökök. Ezredes, rendőr, orvos, meg még valakik, akik nézték, és várták, hogy az új belépőt fogadó százados az ajtó és az asztal között, miként intézi a leendő kiskatona fogadását.

Mivel kiképezve erre nem voltam, én nyújtottam kezet a századosnak. Ezen a százados megzavarodni látszott. Kézfogás helyett rá nézett az asztaltársaságra, ahonnan meglepett tekintetek néztek vissza rá. Végül, az ezredes pillantása azt sugallhatta, hogy fogadja el a felé nyújtott kezet. Elfogadta. Elkezdődött a társalgásunk. Érdeklődött az otthoni tevékenységeim felől. Érdekelte a társaságbeli viselkedésem. És még több minden. Szememre terelődött a szó. Már is döntött a százados, hogy én nem leszek katona! Mire folytathatta volna, neki estem őt letromfolva, hogy "nehülyéskedjen"! Mi az, hogy nem leszek katona? Mit nem tudnék én megtenni, amit a többi megcsinál? Ha attól tartanak, hogy a sorban eltévednék egy szemmel, tegyenek a konyhára. Ha másra nem is volnék jó, főzni azt tudok! Ha van, aki főzzön, tegyenek krumpli hámozónak! De vegyenek be katonának! Hogyan nézzek én a többi kortársam, és a testvéreim szemébe, hogy még katonának sem vagyok jó?

Erre úgy meg lepődött, hogy ismét segítségért könyörgött a tekintete az asztalnál ülők felé.

Az ezredes kimentette megint egy pillantásával, hogy ne vegye ezt a beszólásom sértőnek. Folytassa a beszédjét.

Igenám, de ez nem volt a "forgatókönyvben" megírva! Nem tudta folytatni.

Itt csak olyannal találkozott, aki nem akart katona lenni. Benne volt az ilyesmi válaszok visszavágásához esetlegesen alkalmazott megtorló válasz. De az ezredes pillantása a megszokott menetet megzavarta. Szinte látszott a századoson, hogy magában, minden kezével minden zsebét átkutatta egy-egy valamire való válaszért. Az agytekervénye kerekei szinte csikorogva forogtak. Zavarban volt. Egy százados a leendő újonc előtt! Szinte vágott a levegőben az asztalnál ülők tekintete, mikor ismét segítségért nézett a százados rájuk.

Végül azt mondta a százados, hogy ha a hazának ilyen fiai volnának, mint én, nem kellene a katonaság. Nem kellene az ifjúságot honszeretetre nevelni.

Az utószavak után azzal távoztam, hogy nem visznek katonának. Ezen mérgelődésemmel léptem ki az ajtón. Dermedten fogadtak a még kint lévők. Nem értették mi zajlott le benn, hogy ilyen arccal jövök ki. Mikor elmondtam, hogy a századosnak azt találtam mondani, hogy nehülyéskedjen, úgy meghökkent mindenki, mint aki tudja, hogy ezért a szavaimért ők lesznek elmarasztalva.

Pethő István

ÉHES GYEREK

 

Történt még hajdanán, talán hatvan éve is van, Édesanyám tarhonyának gyúrt tésztát. Mint kell, lereszelte és napra tette száradni. Mi kicsik voltunk, és ott sompolyogtunk a tészta körül, hogy esetleg elcsenhessünk belőle pár szemet. Édesanyám ezt átlátta, és felállította a tilalomfát! Elégé drasztikus módját találta a száradó tarhonya védelmének. Mindannyiunk meghökkenésére azt mondta, hogy aki ebből eszik, az meghal!

De milyen a gyerek. Nem volna gyerek, ha nem volna gyerek! Hát mink bizony azok voltunk. Csak fúrta az oldalunkat a száradó „csemege”. Mert ha nem szabad valami, vagy nincs valami, mindig az kell a gyereknek. Mi sem voltunk kivételek. Ám kicsit türtőztettük magunkat. Főleg, hogy a tilalom ott volt! Meghalni meg nem akartunk. De a tarhonya meg ott volt. Mindannyian megkóstoltuk már. Tudtuk, hogy milyen fincsi. Nem is értettük, miért hal meg az, aki eszik belőle?

Édesanyám annyira el volt foglalva a tarhonyakészítéssel, hogy talán nem is vette észre az idő múlását. Az idő múlásával a gyerekek éhség érzetét, amit fokozott a szemünk előtt száradó tészta. Nem akarta a munka menetének zenéjét megszakítani talán? Talán azon is volt, hogy jobban esik az ebéd, ha kicsit éhezik a gyerek.

Nem volt az nagy éhezés, hiszen reggeli volt bőségesen. Azért voltak anyakecskéink, amiket rendesen fejtünk, hogy legyen elég tej otthon. Volt is. Tehát éhségről kimondottan nem lehetett szó. De a gyerek gyerek!

Ínycsiklandó volt a látvány, hogy a tészta ott szárad. A gyerek meg felfokozza az éhességét is, ha tiltott élelmiszert lát. Meg is törött a jég! Sándorka, az ő öt évével nem is tudhatta mit jelent az, hogy meghalni! Tetejében evett már a tésztából, és semmi baja nem lett. Ez is rásegített a benne lakozó huncutságra. Csak rá szánta magát egy kis csempészésre. Elcsent egy kis marékkal, és igyekezett tömni magába. De mi, többiek is éberen figyeltük az eseményt. Rögtön szóltunk is Édesanyámnak, hogy baj van, mert Sándorka evett a tarhonyából! Most meg fog halni!

Mink, nagyobbak is mondogattuk már az öcskösnek, hogy most meghal! De mikor Édesanyám a tettetett szigorával számon kérte, hogy miért nem fogadott szót, és most ezért meg fog halni, igen elkeseredett képet vágott. Édesanyám próbálta a helyzetet javítani a további kérdéseivel, hogy miért csinálta ezt?  Mit is mondhatott szegény gyerek? Azt felelte, hogy mert éhes volt!

Édesanyám következetesen csak firtatja, hogy nem emlékszik rá, mit mondott a tarhonyára? Hogy aki eszik belőle az meghal?

Bizony az anyai tekintély! Az anyai szigor! Most éreztette ám a hatását. Mert mi nagyobbak is úgy néztünk, mint a szent, és sérthetetlen valóra, hogy a „torkos” gyerek meghal. 

A kicsi kétségbe esett nagyon. De még feloldotta magában a dolgok folytatását. Akként nyilatkozott, hogy akkor kér előbb enni!

Mit tehet egy ANYA? Meg sajnálta a kicsit, felvette az ölébe, és meg magyarázta a dolgokat. Majd meghalunk mindannyian! Nem a tiltott tarhonyától, hanem, mert ez az élet törvénye. Ám, az még várat magára. De nem kell torkoskodni. Nem lehet a tarhonyát megenni csak úgy. Megszárad, és meg lesz főzve. Annyira meg nem lehettél olyan éhes, hogy a hátra levő kis időt nem bírtad volna ki.

    Ezen a kisember meg békélt a sorssal, és mint akin nem fogott a halálfélelem, játszottunk tovább. Édesanyám folytatta a tarhonyakészítést. De kis szelet zsíros kenyeret azért adott az éhen meghalni nem akaró csemetének. Azóta nem volt olyan, hogy a száradó tészta meg lett volna dézsmálva.

 Pethő István

 

Folytatása következik.

E-Könyvként megrendelhető. Kb. 200 oldal.

 

Jelenleg minden könyv megvásárolható E-könyv-ként.

Érdeklődni  

Tel: 36 20 6295511  ;  36 20 4830126

Skype: petho432

 E-mail: 60petho@gmail.com   versespetho26@gmail.com           versiro43@gmail.com

 

Oldal: NOVELLÁK
ÚNIÓS DÍJAKKAL KITÜNTETETT ÍRÁSAIM - © 2008 - 2024 - verseknovellak.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen adja a tárhelyet, és minden szolgáltatása a jövőben is ingyen ...

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat