TRILÓGIA PRÓZÁBAN

 

01. CSALÁDFA

Törtel. Egy Pestmegyei község, Nagykörös, Cegléd és Abony között húzódik meg. Szüleim itt születtek. Nagyapám és László bátyám, akik édes testvér voltak, úgy vándoroltak be Törtrelre Szolnok megyéből. Itt élték le életüket és itt is lettek eltemetve. Nagyapámék szilaj természetű nemes emberek voltak, mire Nagyatyám nagyon is büszke volt. Nem különben a gyermekei.

Nagyatyámat Fehér Pálnak hívták, s pár évvel volt fiatalabb László bátyámnál. Nagyon szerették egymást a két Fehér, bár természetük nagyon különbözött egymástól. Mind a ketten a falu déli részén laktak a hídhoz nagyon közel. Nagykörös felől jött be az út a mi kis falunkba Törtelre. Ez az út választotta szét Nagyatyám, és László bátyám portáját. A híd a kanálison ívelt keresztül, ami valahonnan eredt, és nyílván, valahol a Tiszába torkollott. Nagyatyám háza előtt volt egy kút az udvaron. Kőkútnak hívták. Kőkútnak azért nevezték, mert nagy terméskövekből volt felrakva a kávája. A vize nagyon jó volt és ezért a fél falu onnan hordta a vizet. Törtelnek másik kútja is volt, egy artézi. Az pedig, a falu közepén, a templom, és a községháza között lett furatva. Jó meleg, és bővizű forrása lévén, állandóan bugyogott belőle a víz. A falu másik fele innen hordta a vizet.

De ma már alig emlékszik valaki a kőkútra, hiszen azok az emberek, akik onnan hordták a vizet, már nem élnek. Régen elhaltak, és eltemették őket. Feledésbe mentek a kúttal együtt.

Abban az időben elég is volt az a két kút az egész falunak. Hiszen olyan kevés ház volt akkor még. Új település volt az. Alig két-háromszáz lakosa lehetett mindössze. Mind a cselédségből verekedte ki magát annyira, hogy házat tudjon építeni.

Házat? Dehogy házak voltak azok! Putrik, és vityillók. Melyik szegény ember milyet tudott építeni magának. Ki vályogból, ki sárból. Tégla? Ki hallott még akkor arról? Ha hallott is, kinek tellett volna rá?

Amint mondom, a kőkút Nagyatyám udvarán volt. Átellenben László bátyámék laktak, öreg feleségével, Anna nénivel, és három „amazon” lányával. Annával, Máriával és Julcsával.

Anna néni mélyen vallásos, Istenfélő, jámbor asszony volt, de László bátyám, annál Istent károm-lóbb. A lányok ez ügyben is megosztottak voltak. Eljártak templomba, búcsúkra, de nagyon szívesen eljártak volna bálokba is, ha az apjuk engedte volna Őket. László bátyámnak volt egy nagy bibliája, és téli esteken meg gyújtotta az olajmécsest, s annak halovány fényénél olvasta a szent históriákat fennhangon, amit Anna néni a három lánnyal hallgatott áhítattal a kemencepadkán ülve. A lányoknak, akik már jó eladósorban voltak, lett volna sokszor maguk között is mondani valójuk egymáshoz, de ha valamelyik csak egyet is szólt, akkor a másikhoz, László bátyám egetverő Istenkáromlásban tört ki. Ilyenkor Anna néni szelíd szavakkal korholta, mondván:

- Ugyan Édő! Miért köll azé azt a nagyon jó Istent ilyen csúnyán káromóni? Nem fél a haragjátú?

- De aki ide-odája van, annak a bitang külöknek! Ha én óvasok, akkó csönd lögyön!

S bár László bátyámnak becsületére legyen mondva, soha kezet nem emelt volna feleségére, de Anna néni elhallgatott, nehogy a káromló szavakat kelljen hallgatnia.

Nagyatyám sokszor megdorgálta László bátyámat szörnyű szavaiért, de az csak falra hányt borsó volt mindég.

Nagyatyámnak is voltak gyerekei szép számmal. A törvényes felesége szült neki öt fiút, és egy lányt, kinek Eszti volt a neve. Szilaj, vad természet szorult bele. Apja vére volt. A fiúk nevei: Sámuel, Jákób, Károly, Gábor, és Mátyás. Ezek azért fontosak, mert utalás lesz még rájuk.

Volt ezen kívül egy törvénytelen felesége is Nagyatyámnak, Tót Teréz, aki az első fiút szülte. Ezt saját nevére kereszteltette. Fehér szülém sokat szenvedett Terka néni miatt. Valahányszor haza ment Na-gyatyám Terka nénitől, Szülém azt se tudta, hova legyen, mert tudta, hogy pálca táncoltatás lesz a hátán.

A Fehér gyerekek nagyon tartották Tót Pállal a testvériséget, de nem úgy az annyával. Azt inkább

gyűlölték, mint szerették.

Pál, és Sámuel nagyon hasonlítottak arcra, apjukra, de a természetük apjuktól messze eltért. Lelkileg és szívjóságban messze felette voltak.

 

 

2. ARATÁSOK IDEJÉN

 

Nagyatyám, és László bátyám együtt jártak aratni nyaranta. Hol Kupaihoz, hol Slézingerhez, hol Harkányihoz, vagy a szomorú Szabóhoz, De eljártak más uradalmakba is, mint éppen Neterembe Deics zsidóhoz. Mikor hova, mikor hol kaptak arató-részt.

Ilyenkor mind a három Fehér lány, és Fehér fiúk is, mind markot szedtek. Tíz-tizenöt arató suhintgatta a kaszát egyszerre látástól vakulásig a nagyságos urak tarlóján. Hajladoztak a marokszedők szorgalmasan a kaszások után. Gyűltek a markok, fogyott a búzatábla, szaporodtak a búzakeresztek. A kisebb marokszedőgyerekek már unták az egyhangú marokszedés nehéz munkáját. Fáradtak voltak. Bizony néha-néha a „laci” is felült a hátukra, minek az lett a következménye, hogy nagyon elmaradoztak a kaszástól. Az erősebb kettőzők bíztatták a kissebbeket:

- No, még ezt a napot nyomjátok gyerekek! A holnapi már sokkal könnyebb lesz.

 De hát az apraja már csak ki volt fáradva, merülve. Károly, aki soványka, vézna fiúcska lévén, nagyon le volt maradva, miért is hol Anna, hol Mária, hol Julcsa segítettek a rendből egy-egy markot felkapni, és kévébe tenni. Károlyban a hiúság jóval nagyobb volt a lustaságnál, vagy fárdtságnál, s ezért rá szólt a Nagynénikre:

- Ne segíccsönek neköm Anna néném! Fő tudom én a magamét szönni!

De az erős, munkában edzett „amazonok” annál is inkább segítettek kis öccsüknek, hol egyik, hol másik. Mondták:

- Csak egy markot szedek föl Károlykám!

A másik is csak egy markot szedett föl, meg a harmadik is. Végül Károlyka, hangos sírásba kezdett:

- Az én rendem ne szögye fő sönki! Fő tudom én azt magam is szönni! Neköm ne segíccsen sönki.

De ezek a nagy „canga” lányok, most már csak azért is segítettek neki, hogy ellenkezhessenek vele. Végül már Nagyatyám unta a nyavalygást, és egy pár nyaklevessel térítette észre mondva:

- Az ántikrisztusodat külök! Ne ordíccs itt a tallón végig, mer elhegedülöm a nótádat! Nocsakné! Nemhogy örűné neki, hogy segítenek, szamár! A nyálasmiatyánkodat! Értetlen.

Azért ennek az aratásnak is vége lett. De jött a többi nyár, a többi aratással együtt. Egyik nyáron Eszti beteg lett nagyon, s ezért Károlykát nem engedte ki Szülém markot szedni, hanem otthon fogta azzal, hogy majd az ebédet ő hordja ki az aratóknak.

Már akkor kamaszkorban volt Károlyka is. Egyik nap Szülém, zöldbab levest főzött, és kelt krumplis buktát sütött hozzá. Szülém két nagy fazekat tele meregetett levessel, majd bekötötte egy-egy szakajtó ruhába. A buktából meg megrakott egy tótgarabolyt, s belekötötte a piros aztalterítőbe, és fontoskodva így szólt a fiúhoz:

- No, kisbogaram! Ezt a két fazekat így fogd a két kezedbe-e! Ezt a garabolyt pedig, fölkötöm a há-tadra, és kiviszöd Atyádéknak Slézinger-majorba! Nagyon vigyázz, nehogy föl bukj valamibe, hanem a lábad elé is nézz! Majd a többi asszony-nénéddel te is kitucc mönni az aratókhoz. Azzal kikísérte az utcára, ahol már az egyik asszonyismerős ballagott az ebéddel. Szülém oda szólt az asszonynak:

- Pannuskám! Vigyázzatok mán erre a szegény kisgyerekre is, az úton!

- Jó van, Mari néném! Vigyázok rá! Gyere Károlykám! Elballagunk mi ketten is, ugyi?

És mire a Mária képéhez értek az asszonyok, már mindenki tudta, ki mit főzött, ki mit visz.

- Hát te Károlykám mit visző? Mit főzött a kedves anyád? Kérdezték a gyanútlan fiútól az asszo-nyok.

- Zödbab levest főzött kedvesanyám, meg kőtt krumplisbuktát sütött hozzá. Azt viszök a kedvesatyáméknak.

Egyszer az egyik nagyfarú menyecske oda fordult a fiúhoz:

- Ájj csak mög Károlykám! Nem jól áll az a garabó a hátadon! Majd mögigazítom. Már is lerakta az edényeit a földre, amit vitt, és oda lépett a gyerek háta mögé. Úgy tett, mint ha nagyon igazítaná a kosarat az abroszban, miközben néhány buktát kiemelt, és gyorsan a kebelébe dugta. Azután, mint aki jól végezte dolgát, föl vette a csomagját, és indult a röhögő asszonyok után.

- Ugyi, könnyebb a garabó, fiam? Kérdezték szemtelenül.

- Mintha jobban is állna. Mondta Károlyka

De alig mentek, midőn a másik asszony is, megállította Károlyt, hogy a kosáron igazítson. Majd a többi asszony is így tett. Mire ki értek a tarlóra a kosár egészen könnyű lett.

- Mit hoztá kisbogaram? Kérdezte Nagyatyám.

- Ződbablevest főzött kedvesanyám, mög Krumplisbuktát sütött.

Meg ették hamar a levest, s nagyatyám oda szólt Károlynak:

- Acca csak idébb azt a garabót, gyerek!

A gyerek egész könnyedén oda adta. Nagyatyám kibogozta az abroszt, és bele kotorászott a kosárba könyékig. S hogy nem akadt a kezébe semmi, oldalára fordította, és bele nézett.

- Nincs ebbe a garabóba a fészkes fene se, te gyerek! Hoztá te egyátalán buktát te kölök?

- Hoztam. Kedvesanyám egészen tele pakóta.

- Hát akkó, hova a nyócszencsígbe lett? Mond el! Mikor meghallotta, hogy a szoszédba ezek is, azok is föl-fölkuncogtak, megkérdezte:

- Nyút ehhő valaki út közbe?

- Nyút! Elősző Panka néném, igazította mög a hátamon, aztán a Pörzse néném, aztán meg mind.

 -No, hogy az ántikrisztus pofozza fő ezeket a nagyfarú asszonyokat! Akko egész biztos, hogy ők szedték ki a buktákat a nyűvesek, oszt most azon nyihorásznak.

 

 

3. TÉL ÍZE

 

Cudar, mocskos telek voltak akkori időkben és akkora havazások, hófúvások, hogy a kis szalmatetős vityillókat egyszerűen, betemette a hó. Sokszor csak a kormos kémény vége látszott ki a hóból. Reggel, midőn a család fölébredt, és ki akart menni, jó reggelt köszönni a napnak, nem bírták kinyitni az ajtót, úgy behordta a szél hóval. Voltak azonban olyan előre látók is, akik úgy építették a házat, hogy az ajtó befelé nyíljon. Ezek aztán neki fogtak havat lapátolni. Ha sajátjukat ki ásta a hóból, ment oda, ahol még nem tudtak kijönni az emberek. A nagy havas télen nem volt ritka eset, hogy a család valamelyik tagja lefekvés előtt kiment a „dolgát” elvégezni, s vissza sem tudott menni. Keresni sem tudták a hiányzó családtagot a dermesztő hideg sötét éjszakában, csak reggel, midőn kiléptek az ajtón, látták a véres ruhadarabokat a hó tetején. A farkasok szedték áldozataikat.

 

 

4. CSENDÉLET

 

Kukoricatörés után, már nem is volt a zsellér embernek dolga a határban. Bebújtak a kis vityillójuk-ba, és kártyáztak, citeráztak. Voltak élelmes emberek, akik eljártak téli napokon „kukáliába”dohányleveleket simítani, csomózni, bálázni. Ezek aztán a hat, nyolc szeles gatyaszárat meg tömték „szűz” dohánylevéllel, miket otthon téli esteken összevagdostak, elzacskóztak, és a selmeci pipával estenként elpőfékelték. Így volt ez akkor nagyon sok családnál. Így volt Nagyatyáméknál is. Ott nem csak a Nagyatyám, és a legények szívták a pipát, de még Eszti is.

Eszti sem átallotta a kiégett pipából kiégett „bagót” a szájába venni, rágni, és jó nagyokat köpni. Úgy meg szokván eme renyhe életmódot, hogy már másként nem is lett volna jó. Nappal Nagyatyám rá ült a háromlábú kisszékre, és unalmában varrogatta a bocskorokat. Addig a legények eljártak László bátyámékhoz, vagy más szomszédokhoz kártyázni, mesélni, nótázni. Aztán estére, mire a vacsora elkészült otthon voltak, mert ha vacsorabontásra nem volt ott valaki, nem ehetett vacsorát, mert a többi nem hagyott neki. A szülém kitette a konyha közepire a kondér kukoricakását, gancát, vagy gombócot, körül állták a jelen levők, és addig ették, amíg volt a kondérban. Vacsora után, hamar lefeküdni! Volt a parancs Nagyatyámtól, mert „éccaka” kimentek a Slézinger szalmakazlát meg húzni. Éjféltájban elkiáltotta magát Nagyatyám jóhangosan:

- Csülökre legények!

Mire a legénység nagy álmosan felcihelődött, addig Nagyatyám is, kiadta a parancsot Szülémnek is:

- Te meg annyuk, mire meg gyüvünk, főzz egy bogrács kását! De sok vöröshagymát is süss rá!

Gábor mindig olyan nagyon álomszuszék volt. Most is hamar magára rántotta a lajbit, amin nagy réz gombok voltak. Egy felül, egy alul. A bocskort hamar fölrántotta, és a szalma kötelét a drekára kötve gyorsan sarkára ülve szundított, míg a többi elkészült.

- Neked van e mán köteled? Kérdezte az apja.

- Van mán egy! Hangzott az álmos felelet.

- Hogy vagy no! Nagy buszma. Hány kék?

Így teltek az éjszakák egymás után szépen lopásokkal, a nappalok henyéléssel. Abban az időben nem is lehetett fát kitermelni. Nem is volt hol. Hiszen a Dunától a Tiszáig is ellehetett volna látni, olyan szegény, és kopár volt a vidék erdő dolgából. Ahol volt erdő, ott meg szigorúan őrizték. Jaj, Volt annak, akit falopáson fogtak! Annak bizony rá kellett hasalni a deresre. Így hát maradt a szalma. Csak lopni kellett, De hát ez is reckír volt, mert ha az ispán, vagy az intéző észrevette, bizony a korbács csattogott a tettes hátán, arcán. De hát főzni, fűteni kellett. Hiszen telek meg olyanok voltak, hogy mai öt-hat tél nem tesz ki azokból egyet. Nyáron is kellett főzni, de a szalma pótlására ott volt a szárított marha trágya, amit a nyári melegben kellett össze gyűjteni. Hol volt akkor még a „szén”?

Volt olyan nagygazda, aki csupa jószívűségből, megengedte, hogy a szántásokról össze szedjék a kiforgatott kukoricaszár tönkjét a cselédek, kocsisok asszonyai, az iskolába nem járatott gyerekek és nagy batyukba kötve haza hordják. Persze, ha ez nem aggatott vona a vetésekor, vagy az aratásnál bizonyosan ezt sem engedték volna meg. Milyen jól meg főtt vele a sok jó kukorica gombóc, kása, ganca, vagy alkalmanként a káposzta is, a cserép fazékokban. Még Édesanyám is igen sokszor főzött ilyen, igen kedvelt kását nekünk is. Mennyire szerettük! No, persze, nem volt más!

László bátyám, de sokszor mondta is Nagyatyámnak:

- Ugyan, Pál öcsém! Mire való ez az örökös határba való csavargás, lopás? Nem tunnátok anékű meg éni?

- Az ántikrisztust azokba a nyüves nagy marha gazdákba! Mi arattuk azt le! Mi arattuk a gabonájukat! Ha nem adnak, lopunk tűlük! A nyálasmiatyánkjukat!

 

 

5. ÉJJELI SÉTA

 

Egyik decemberben történt, hogy Nagyatyám már össze tudott lopkodni annyi szűzdohányt, hogy egy jókora batyut kötve belőle éjféltájba elindult Nagykörösre eladni. Ködös volt az idő. De, ha „pipaszó” mellett is, gyalog is, haladt a jóöreg. Már Nyársapáton járt, midőn a széltől kitakart nyárfa gyökérbe akadt a bocskora hegye, s az lett a következménye, hogy felbukott szegény. A batyuja legurult a hátáról.

- Azt a szentet ebbe a fa gyükérbe! Nocsak, né! Hát még főbuktam benne… Dohogott keveset, majd lecsapkodta ruhájáról a homokot, és hirtelen hátára kanyarította újra a leesett batyuját. Azzal elindult tovább szapora léptekkel. Egyszer csak azon vette észre magát, hogy egy hídhoz ért.

- Hát ez miféle híd? Tűnődött magában. Közben megkondult a harang a reggeli sorátéra hívón. Nagy-atyám a homlokára csapott:

- Azt a szentet benne! Ez meg Törtel! Hát vissza gyüttem vóna? Ó, ó! S nagy dérrel-durral berontott a lakásba. Ott elkiáltotta magát:

- Nohát, ti még most is aszotok! Gyorsan főfelé, oszt gyerünk a reggeli misére!

- Hát kend, de hama vissza gyütt? Kérdezte nagyanyám, miközben elkezdte dörzsölni az álmot a sze-méből kifelé.

- Hadd el anyó! Nyársapáton főgurútam egy gyükérbe, oszt szétt se níztem mertre, hova, csak elindú-tam. Egyszer csak azt vöszem észre, hogy a hídhó értem. De most mán, hova mönnyek? Majd még a-zokkal a nyűves fináncokka is tanákoznék, osztan többel kötném be. A nehísség üssön abba a fagyükérbe! Most nem tudok reggelente egy kis puncsot inni a Rafali kocsmájába. Mert nagyatyám mindig puncsot szokott inni, és ennél fogva mindenki csak „Puncsos Fehérnek” szokta titulálni. Később már a Fehér el is maradt, csak a „Puncsos” maradt meg.

 

Az egész Törtel lakossága csaknem rokon volt, hiszen az apák, nagyapák testvérek voltak. De mind-nek volt valami csúf, vagy ragadvány neve. Minden Fehérnek. Így volt „Bíbic Fehér”, mert a lápos területen, ahol lakott Fehér Jóska bátyám, sok bíbic volt. A másikat pipásnak hívták, mert mindig pipa lógott a szájából. A következőnek „Meggyes” volt a neve, mert a háza köré meggyfákat ültetett. Ez már ki is nőtt nagyatyáink sorából, mert földet tudott venni. Hívtak egyet „csézásnak”, mert csézával járt. A Nagyatyám testvére, mivel eget-hasogatóan káromkodott, „Istenesnek” nevezte az egész falu. Nagyatyám után apámékat is puncsosnak nevezték, ezek után minket, gyerekeit is „kispuncsos-ként” említettek gyakran.

Volt aztán még egy szórakozási lehetősége a falunak, a „fonó”. Volt egy ház, ahova eljártak az Asz-szonyok kenderkóccal felruházott guzsallyal a hónuk alatt. Kezükben az orsóval, és kisszékkel. Aztán ott víg nótázás mellett fonogattak. De volt olyan is, aki libatollat vitt a fonóba, és azt fosztották. Volt aztán olyan is bőven, aki csak azért járt el a fonóba, hogy csak csintalankodhasson a tollfosztókkal, fonó menyecskékkel. Ott aztán szólt a nóta, volt mese bőven. De el-elcsattant egy-egy csók is. A leesett orsó felvevőjének kijárt. Akadtak huncut fiatal emberkék, akik a tollfosztóba pártoltak, s egy óvatlan pillanatban jó nagyot prüszköltek a tollas rostába, a toll közé. Amitől persze a toll széjjelrepült a rostából. Ezen, és hasonlókon aztán kacagtak nem csak a fiatalok, hanem az idősek is. Özvegyek és szalmaözvegyek egyaránt.

Volt aztán a jámborabbaknak is egy háza, ahol Szó Erzsébet nevű öreg-lány vezetésével ájtatoskodtak féléjszakákon át. Pösze néni, mert így becézték, valamikor a módosabb családokhoz tartozott. Majd fogadalmat tett, és nem ment férjhez soha. Házát, vagyonát eladta, és széjjelosztogatta a szűkölködők között. Ő maga részére csupán azt kötötte ki a ház új tulajdonosának, hogy azt a kis kamrácskát engedjék át neki, amíg él, ott lakhasson nyugodtan a világtól elvonultan. Hát ide járogattak a jámborabb emberek, asszonyok, sőt fiatalok is, imádkozni, énekelni. Kivált képpen nagybőjti időkben a „keresztúti” ájtatosságot végezni. Pösze néni ezután úgy élt, csendes magányban, hogy hol egyik asszony, hol másik asszony hozott a Jézus nevében egy-egy kis valamit a köténye alatt. Ide jártak el olykor Nagyatyámék is. Anna néném is, a három lányával. László bácsi nem jött sose, mondván Ő tud otthon is imádkozni.

 

 

06. A HALOTT FELTÁMAD

 

Amint már mondtam is, Nagyatyámék udvarán volt a kőkút. A falu népe a kiürült káposztásdézsát mind oda vitték, és ott tele meregették vízzel, hogy hadd szívja ki belőle a káposzta szagot. Aztán ott volt néhány napig, esetleg egy hétig is, míg haza vitték. Történt, hogy László bátyáméknál is kiürült a dézsa. Anna nénivel átvitték a kúthoz, tele meregetve vízzel, ott hagyták. Haza mentek. Nagyatyám az ablakból látta Őket, szóvá is tette:

- Begyühettek vóna, nem dűt vóna rájuk az a vityilló.

- Biztos sürgős dóguk vót otthun. Mondta rá Szülém.

Meddig volt ott a dézsa a kútnál, meddig nem, László bátyám egyszer kitekintett az ablakon, s a dézsa nincs ott. Arra gondolt, biztosan elvitte gazdája, nehogy valaki meglovasítsa. Istenes Nagyatyám ezek után átballagott öccséhez, hogy már haza vigye a dézsát, ne legyen nekik útban. Úgy gondolta ugyan is, hogy László vitte be. Nagyatyám tréfának vette a dolgot, és tréfásan mondta:

- Ugyan édes bátyám, nekeresd azt a csikót, amelyiken ülsz! Hiszen mán egy hete nincs a kútná a dézsátok. Azé kár vót szó nékű haza vinnöd, hogy most mög rajtunk követődd!

- De, így, meg de úgy… Az ide, meg oda… Én azt haza nem vittem. Azt a dézsát tik rejtöttétök el! Tik loptátok el! Mert tik járjátok a határt! Tik lopjátok a határt! Adjátok vissza az enyémet!

Erre a Nagyatyámat is elöntötte a pulykaméreg. Kitört, mint a tűzhányó. Ő is mondogatta a magáét, úgy hogy végül a gyerekei szedte szét a két jótestvért.

László bátyám ezután nem járt át többet Nagyatyámékhoz, bár Szülém sokszor mondogatta neki sze-líd hangján:

- Ugyan Édő! Béküjjön mög kend! Én biztosan tudom, hogy valaki más lophatta el azt a dézsát. Mert, hát a saját testvérét mán csak nem lopja mög. Mönnyön át Édő, oszt béküjjönek össze! Hogy gyün az ki, hogy édös testvérök, egy hitvány dézsa miatt halálos ellenséggé lögyönek egymássa Aztán Mariék is akkó vötték a dézsát, mikó mink a magunkét.

- De ide, de oda! Aggyák vissza a dézsámat, és kérjön bocsánatot Pál öcsém!

Csakhogy, Nagyatyám, nem azért volt nemes ember, hogy valaki előtt megalázkodjon. Így a harag meg maradt. A Fehér lányok, és a Fehér fiúk, továbbra is ugyan úgy összejártak, mint az előtt. Minek is haragudtak volna egymásra a testvérek az öregek haragja miatt? Sámuel már jól benne volt a legénykorban, és igen kezdte szégyelni, hogy minden éjjel lopni járnak, és elkezdte mondogatni Nagyatyámnak:

- Kedvesatyám ládája, és a mestergerenda alja tele van Kossuth bankó kötegekkel, azt se tudja mennyi, van belőle. Miért nem vesz Kedvesatyám is egy darab fődet, ahol meg tudnánk termelni mindent, mint a többi rokonaink is cselekedték! Mingyá nem köllene eljárni minden éjjel a másét lopni. Mert csak mi járunk lopni! Éppen eleget sustorogják már a faluban is, hogy no, a Puncsosék már mögint lopni mönnek! Megtunnánk mink is élni tisztességösen a magunk munkájából szépen, és nem mutogatnának ránk újjal, hogy tolvajok a Puncsosék!

- Majd, ha a magad kenyerét zabálod, akkó járjon a pofád gyerök! De addig ne! Rivallt rá haragosan Nagyatyám.

Telt múlt az idő, már három év is elmúlt a dézsalopás óta, de a harag még mindig tartott. László bátyám otthon káromkodott, Nagyatyám is otthon duzzogott. A gyerekek továbbra is összejártak. Még Anna néni is átjárt Szülémékhez a három lányával. De László bátyám csak a bibliát olvasta. Egyik este a gyerekek haza viharoztak korán, mert mire a hold leáldozna, haza akartak érni a Slézinger szalmaka-zaljától. Reggel még mindenki aludta az édes álmát, midőn Mária berontott hozzájuk hangos sírással, s mondta:

- Pál bátyám! Gyűjjenek hamar át hozzánk! Kedvesanyám üzeni, mert Kedvesatyám meghalt, és fel kell öltöztetni.

- Ej, ej! A kutya áldóját neki! Hát nem tudtatok szólni még az este? Még ezek a nagy kölkök se tudtak szólni, hogy atyád beteg.

 Azért aztán csak átmentek Nagyatyámék, Szülémmel a holtat fölöltöztetni. Aztán koporsóba helyez-ték. A koporsót a szoba közepére kitett két karszékre helyezték. Mellé két gyertyát tettek meg gyújtva. Anna néném elküldte Anna lányát bejelenteni a halottat.

Fekete Tamás, az akkori plébános elanyakönyvelte a halottat, és meg mondta a temetés mikor lesz.

Gyűltek a temetésre a rokonok, ismerősök. Szaporodott a koszorú a ravatalon. A szentelt gyertyák sis-teregve égtek a halott feje mellett. A sirató asszonyok nyüszítve énekelték a halotti éneket. Nagyatyá-mék is átmentek a halott búcsúztatására. A három lány is a koporsónál ült tiszta feketében.

A Fehér gyerekek is ott álltak a lányok háta megett. Anna néni kiment a vendégeket fogadni. A halotti ének kihallatszott az udvarra, az utcára:

 

Ments meg engem uram, az örök haláltól

Ama rettenetes napon minden bajtól

Midőn az ég és föld meg fognak indulni

S eljössz a világot lángokban ítélni

 

Óh, adj uram örök nyugodalmat neki

Örök világosság fényeskedjék neki

Hogy trónusod előtt leborulhasson

Téged, boldogítót örökké áldhasson

 

A halott közben megszólalt síri hangon:

- Hun vagy Édő?

A sirató asszonyok föl kukkantottak az énekes könyvből, és az ének is a torkukon akadt megdöbbené-sükben. A halott ott ült a koporsóban a koszorúk között, és két kezével a koporsó két szélét markolta. Csendes hangon feleségét szólította:

- Hun vagy Édő? Gyere ide… S még mondani akart valamit, de a szó elhalt ajkán. A gyászoló család dermedten, szótlanná válva ültek a ravatalnál. A sirató asszonyok viszont hamar nyeregben találták magukat, mert az egyik nagyot rikkantva kikiabált Anna néninek:

- Pannuskám! Pannuskám, gyere be csak hamar! Föltámadt az urad Pannuskám!

Az éles kiáltás hallatára végig morajlott a szó a gyászolók sorfala között:

- Föltámadt a halott!

Azonnal lettek próféta nők, akik így vélekedtek:

- Föltámadt, vissza kütte az úr az övéihöz, nehogy elkárhozzon a sok Isten káromlásért.

Anna néném beszaladt a házba, és szinte gyökeret vert a lába amint meg pillantotta Édőt a koszorúk között ülve a ravatalon. Hirtelen azt se tudta szegény Matróna, hogy fiú e vagy lány. De Édő újra megszólalt:

- Gyere ide édes feleségem! Hangja megcsuklott, és szeméből megeredtek a könnyek.

Anna néni oda tipegett a koporsó mellé, és megkérdezte:

- Mit hozzak kendnek Édő?

- Főzz egy kis rántott levest Édő!

- Azonnal főzök én kegyelmednek, édesuram!

No, erre a sirató asszonyok is megbolydultak. Az egyik a tüzet csiholta, a másik a serpenyőt hozta elő, harmadik az olajat, negyedik a kanalat, ötödik a lisztet. Mire ezek mind előkerültek, a szalma lángja is felcsapott, és nagy gyorsasággal főzték a rántott levest.

Mire kész lett a leves, felhangzott a toronyban is a lélekharang. A pap elindult a halottasházhoz. Az egyik ötletes asszony rá kiáltott az ott szájat tátó gyerekre:

- Szaladj csak hamar kisfiam a tisztelendő úrhon, oszt mond mög neki. Hogy ne gyüjjön temetni, mer a halott föltámadt.

Fekete Tamás fölkiáltott a toronyba. De mert a harangozó süket volt, nem hallotta a kiáltást, így a ministráns fiút szalasztotta a toronyba, hogy magyarázza meg Gyura bácsinak, hogy nem lesz temetés. Hagyja abba a harangozást. Ő maga pedig, ott az artézi kútnál, ahol az üzenetet vette, gyorsan levette magáról azokat a ruhákat, melyekben temetni szokott, és a ministráns fiú vállára, karjára, nyakába dobálta, hogy vigye vissza, és rakja el. Majd pedig futásnak eredt, s ahogy a lába bírta, és reverendája engedte úgy szaladt a halottas házhoz. Belépvén az udvarba bele ütközött az előbb még gyászoló, most meg vidáman trécselő gyülekezetbe, akik még megbeszélték a halott föltámadását, és tisztelettel utat engedtek az egyházatyának. Ők már látták a halottat a koporsóban ülni, hadd lássa meg most már a pap is. Majd elszállingóztak, ki-ki a maga munkájára menve.

A pap belépett a szobába, és legnagyobb bámulatára az imént még halott ember most ott ül a koszorúk között a ravatalon a koporsóban, és levest eszik. A pap összecsapta a két tenyerét, és oda szólt Anna nénémnek:

- Ugyan, fiam, vagy mi! Miért nem vettétek már ki a koporsóból az uradat?

- Az ám! Csodálkoztak a többiek is. Eszünkbe se jutott hirtelen, hogy Kedvesatyánkat kivegyük a koporsóbul.

- De hiszen egészen bele illik! Mondták többen is huncutul, akik még mindig ott bámészkodtak a kíváncsiság mián.

A pap néhány figyelmeztető szóval elküldte a még kíváncsi szájtátókat, majd oda ült a koporsóhoz közel, ahol még a szentelt gyertyák sercegve égtek. László bátyám megette a levest, és könnyes szemeit a papra emelte. A pap szelíden felé intett a fejével.

- Majdnem eltemettek Tisztelendő úr, élve. És szeméből megeredtek a könnyek. A feje lecsuklott a hangjával együtt.

Néma döbbent csend lett, csak a koporsóban ülőnek a vállát rázta a néma zokogás.

Óh, ti áldott könnyek! Bűnöket lemosó, áldott gyémánt cseppek! Hány megtérő bűnös, akik szívükben töredelmesen megbánták bűneiket, és könnyeik harmatával mosták le vétkeiket, nyertek bocsánatot. Hány bánatosan könnyező embernek nyújtotta oda gyógyerejű kezét az áldott Jézus ezen szavakkal:

- Meg bocsáttattak bűneid! Menj békével.

Óh, áldott Jézusom! Te, kinek szíve maga az irgalom, a szeretet, és a megbocsátás! Te ott hagyod a kilencvenkilenc igazat a tévelygő századikért, mert Te nem akarod a bűnös halálát, hanem, hogy megtérjen, és éljen. Óh! Hányszor megteszed ezt még most is. És mi, hitvány gyarlók, nem akarjuk elfo-gadni ezt a felénk nyújtott kezet.

És Fekete Tamás is ne lett légyen volna pap, ha nem tudta volna ecsetelni az irgalmas szeretetnek, Jé-zusnak a jobb oldalánál levő latorhoz intézett szavait:

- Még ma velem leszel a paradicsomban!

László atyám vigasztalhatatlan volt, mindig azt ismételgette:

- Mért nem hagytam én mán föl régön, ezekke a szörnyű káromkodásokkal! Miért is nem hajlottam ennek az áldott jó feleségömnek a szavára? Miért nem, miért nem!

Sokáig beszélgetett vele Fekete Tamás, míg végre meg nyugodott. Anna nénémnek sokszor mondo-gatta nagy bánatosan:

- Hallod kedves feleségöm! Láttam azt a helyet, ahova azt az áldott lelkedet várják halálod után. Ha tudnád, milyen boldogság várja a Te áldott türelmes lelkedet, újongnál örömödben! Alig várnád, hogy oda mehess, hogy itt hagyhass mindent. Hej, nem úgy én! Jaj, nekem! Ó, jaj, nekem! Hétszer is, jaj lesz neköm! Neköm is mög lött mutatva az a hely, ahova kerűni fog a lelköm. De jaj lesz neköm!

- Ugyan édes uram. Fedte Anna néném szelíden. Legyen mán hite az Úr Jézus Krisztusban, akinek hatalma van a bűnöket megbocsátani. Hányszor olvasta kend a testamentumból, hogy Jézus még az áruló Júdásnak is kész lett volna mög bocsátani, ha megbánta volna töttét. Hát nincsen kendnek bánata is, mög hite is? Nem a bűneit sirassa e kend, amióta kihúzta lábát a koporsóból? Hányszor mondta a tisztelendő úr is, hogy ha irgalmas nem lött volna Isten, nem engedte volna vissza azért, hogy jóvátegye gyarlóságát, hanem vitte volna a pokolba! Hanem mást mondok én kegyelmednek, édes jó uram! Jó lönne át mönni Pál öccséhöz, és béküjjönek ki kentek! Ne nyomja még az is a lelkét édes jó uram!

- Igazad van kedves feleségöm. Add ide az ünneplő ruhámat. Átöltözök, aztán úgy megyünk át hozzá-juk. Öltözz föl te is Édőm!

Kéz a kézben ballagott át Nagyatyámékhoz a két jó öreg. Nagyatyám boldog örömmel fogadta László bátyámat. Megölelte egymást a két testvér.

- Ne szójj egy árva szót se, drága szeretett bátyám! A dézsát nem mi loptuk el! De azért meg bocsájtok. És hajlandó vagyok a sajátomat oda adni azért, hogy kárpótolva legyél!

- Hagyd édes öcsém! Felejcsük el, vessünk rá fátyolt. Egy rossz álom volt csak, és semmi több. Az ég békéje lögyen bennünk! Ámen!

Ki békült a két haragos testvér. Mind a kettejük szívéből eltűnt a harag. Újra a két jó, szerető testvérek lettek. Az idő múlt felettük. László bátyám nagyon szelíd, jámbor, Istenfélő ember lett. Többé senkisem hallotta Őt káromkodni. És ha a lányai valamiért méltatlankodtak, a jó öreg szelíd szavakkal intet-te őket.

Jó pár év telt el azóta, hogy a koporsóból kihúzta lábát László bátyám. Már önmagával is szépen megbékélt. Együtt jártak a misére az élete párjával, és három lányával. Vasárnaponként már beszélgető partnerei is akadtak a rokonságban, és együtt hallgatta a publikálást, amit a kisbíró dobolt a templom előtt.

Mint mondottam, az egész falu népe rokonság volt. Már nem is nagyon használták a saját nevüket, inkább csak a csúf, ragadvány néven illették egymást az emberek. Például, ha Nagyatyám ment a Tót Terkához, nem azt mondták, hogy az Öreg Fehér, hanem a vén puncsos mén má megint a babájáhon. Majd lösz Marinak kutyanemulass megin ha haza mén a vén puncsos…

 

Folytatása következik

E-Könyvben megrebndelhető az egész könyv. 4x375 oldal.

 

Jelenleg minden könyv megvásárolható E-könyv-ként.

Érdeklődni  

Tel: 36 20 6295511  36 20 4830126

Skype: petho432

 E-mail: 60petho@gmail.com   versespetho26@gmail.com           versiro43@gmail.com

 

Oldal: TRILÓGIA PRÓZÁBAN
ÚNIÓS DÍJAKKAL KITÜNTETETT ÍRÁSAIM - © 2008 - 2024 - verseknovellak.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen adja a tárhelyet, és minden szolgáltatása a jövőben is ingyen ...

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat